Reggel, amikor felkeltem és kinéztem az ablakon, a szürke és enyhén havas táj nem volt valami szívmelengető látvány. Elolvastam a híreket a világhálón, ónos eső közeledik, holnap dolgozom, biztosan állni fog a bál az utakon, egyszóval úgy éreztem, szívmelengetőbb oldalára vágyom a télnek. Keresni kezdtem hát az agyamban is, és a legnépszerűbb keresőoldal képtalálatai között is olyan alkotásokat, amik jobb kedvre derítenek. Katonás rendben sorakoztak Mednyánszky László (1852–1919) festményei. Evidens volt hát, hogy átolvasom újra művészettörténeti ismereteimet, tarts velem egy jó kávé mellett! :)

Mednyánszky nemesi családból származott, valószínűleg zsenge ifjú korában nem gondolta volna, hogy merre halad majd élete. Münchenben, majd 1873-1877 között Párizsban tanult. Barbizonban Paál László társaságában festett. 1880-tól Bécsben és Beckón élt, felváltva, 1888-1892 között ismét Párizsban élt. Tájfestészete a barbizoni felfogásból indult, de örökös vándorlása során a természet alapos ismeretéből festői igényessége rendkívüli erejű műveket alkotott.

A század vége felé az élet legszélső végein élők felé fordult. Nyaranta Nagyőrön dolgozott, de a Tátrától az Adriáig bejárt minden vidéket, ha arra felé vitt útja, szívesen elidőzött a szolnoki művésztelepen és a Nagyalföld más tájain is alkotott, ezért az alföldi festőkhöz is kapcsolják művészetét.

Képein túladva, pénzét a rászorulók közt szétosztva, a létminimum határán élt. A naplóját franciául és magyarul író báró, mély műveltségű művész, egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára, szüntelen gyalogos vándorutakon járt. Járványos betegeket ápolt, a 1879-es szegedi nagy árvíznél segített, a csavargóknak próbált megélhetést szerezni.

Vágó Pállal, Olgyay Ferenccel együtt jócskán besegített 1893-94-ben Feszty Árpádnak a „Magyarok bejövetele” c., azóta Feszty-körképként híressé vált történelmi képének megfestéséhez. Mind Vágó, mind Mednyánszky kitűnő alakábrázoló, Olgyay pedig jó tájfestő volt.

Képein rendkívüli lelki mélységben ábrázolja a magányt, a kiszolgáltatottságot. Kritikusait is megdöbbentette a borzongató realitás, ahogy a születéstől már végleg nyomorra ítélt embereket bemutatja. Csavargóképei egyre tömörebbek. Az első világháború csak drámaibb színtere volt a szenvedésnek és halálnak, harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt, mint a háborúról tudósító művészcsoport (Kunstgruppe) tagja.

A társtalan, magányos, homoszexuális művész a harctéren megsebesült, nagy betegen, magányosan hunyt el bécsi műtermében.

A történet vége tehát szomorú, és én vidámabb szerettem volna lenni. Akkor most megosztottam Veled egy nem happy and-del végződő történetet azért, hogy Neked is rossz kedved legyen? Nem. :) Mert ha alaposabban átrágjuk a történetet, azért egy kis örömnek mégis van helye. Mednyánszky az alkotásaiból befolyt összeget a rászorulók közt osztotta szét és ő maga szegényen, magányosan halt meg. Az alkotásai azonban nem vesztek el, egy részét mi magunk személyesen is megcsodálhattuk már, például 2003 októberében a Nemzeti Galériában, ahol több mint 500 alkotását állították ki. Napjainkban is láthatsz Mednyánszky képeket, múzeumunk kiállításában, „A titkos gyűjtemény – remekművek Aba-Nováktól Vaszaryig”, még március 31-ig várja a látogatókat, Téged is, ahol a festő egy katona, és egy csavargó portréját nézheted meg.

És hogy mi a happy and? Mednyánszky halála után is a rászorulókon segít. Rajtad, rajtam, mindenkin, aki egy kis szépséget keres ebben a szürke, komor januárban.

Forrás: wikipedia.hu

Képforrás: http://www.amilapunk.hu/eozin

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.